2012. április 30., hétfő

Két keréken kicsik, nagyok.





Biciklisták.
Kedves jelenet volt számomra a bicikliző család látványa sétáim egyikén, a közelmúltban. A jó hangulatom még jobb lett, a mosolyom pedig szélesebb. Eszembe jutottak az én ifjúkori kétkerekű kalandjaim, a bringázás tudományának elsajátítása, a vázalatti tekerés, más kifejezéssel a keresztlábbal való pedálozás. Akkoriban még nem léteztek a maihoz hasonló csoda gépek, a gyerek kerékpárok pedig igencsak ritkaságszámba mentek, női szintén ritkán volt látható. Az 1940-es évekre gondolok. A kényszer szülte ezt a módszert, amelyik családnál volt női kerékpár is, ott könnyebben volt a gyerekeknek elsajátítani a bringázás tudományát. A csak férfi kerékpár tulajdonosoknál mint nálunk, a tesóm elkérte a bicajt a "fatertól" és irány az utca. Kapd el a kormányt majd én tartom a bicajt. Megfogtam a kormányt bal kézzel, a jobbal pedig, csak nyújtózkodva értem el a kormány másik fogantyúját. azután pedig  jött a nehezebb része a dolognak, jobb lábammal a váz alatt ráléptem a pedálra, a ballal ellöktem magam és ebben a groteszk pózban elkezdtem tekerni, a bátyám meg adta a tanácsokat.  Az egyik kísérlet alkalmával már majdnem a következő keresztutca sarkánál jártam, amikor messziről hallottam a testvérem kiáltását.Fordulj meg! Én csak a fejem fordítottam hátra, hogy megnézzem, merre van. Nem emlékeztem arra, hogy elengedett volna. Ezt nem kellet volna tennem, mert nagyot buktáztam. A testvérem odarohant, megvizsgálta vérző térdemet, lehorzsolt tenyereimet, és kijelentette, a bal könyökömről is lejött a "glazúr", de ez „katonadolog”, gyorsan meggyógyul. A siker annyira feldobott, hogy sötétedésig tekertem a bicajt.
Na de a másnap, a térden nem akart hajlani, a kezeimmel nem bírtam megfogni a kávésbögrémet, de egyfolytában magyaráztam édesanyámnak, hogy milyen jó biciklizni. Hát ennyi, régen volt.
     Az itt látható képek frissek, és egy egészen más világ, csak a kerékpározás élvezete, és jótékony hatása egészségünkre ami nem változott. Remélem a szülők rá lelnek a képekre, és örömüket lelik benne. Kérem jelezzék ha igen, én pedig annak örülnék, hogy örömet okozhattam.

2012. április 27., péntek

Művészeti Napok, 43. Tavaszi Tárlat.


Lódobogás a Károly utcában.




 Mielőtt elindultam vásárolni a ház kapujától ötven-hatvan – de lehet akár száz méterre lévő boltba (egyszer talán lemérem), zsebre vágtam a kisebbik fényképezőgépem. A feleségem a szeme sarkából láthatta a mozdulatomat, mert mosolyogva megjegyezte, „mániákus”. Ez ugyan egy kicsit túlzás, de imádok fotózni, bevallom. Készítettem egy képet a kis masináról, hogy bemutathassam, a mostanában 9.-éve szolgáló tartalék gépet, melynek segítségével igen sok kép készült régebben a családunkról. Még a mai napig is igen hasznos jószág, „könnyű viselet” a zsebben, vagy a nadrágszíjra fűzve, és mindig kéznél van, ha úgy adódik. Ez alkalommal sem volt haszontalan dolog, hogy magamhoz vettem. A szatyrot kézbe, a vásárolni valók listáját zsebre, és irány a lépcsőház. Néha eldöntöm magamban, hogy én egy sportember vagyok, és ilyen alkalmakkor figyelembe se veszem hol található a lift ajtaja, egyest a lépcső felé veszem az irányt, és leballagok a negyedikről, bár amikor nyikorog a térdem kalácsa, megbánom a hősködést. Szép idő volt aznap, meg is álltam a kapun kilépve, majd elégedetten nyugtázva a tavasz melegét, folytattam az utam a bolt felé. A tavasz fűtötte optimizmusom következtében, már éppen dudorászni támadt kedvem, amit megzavart valami ismerős régen nem hallott hang. Mintha lódobogást hallanék? Miket nem beszélek itt össze vissza, inkább lópaták csattogását a Károly utca megviselt aszfaltján. Bizonyára képzelődöm gondoltam, de azért hátrafordultam a hang irányába, majd elégedetten vettem tudomásul, hogy nem csalt a fülem. Előkaptam gyorsan a masinámat , mert nem sok időm maradt spekulálni, a lovacska szaporán szedte lábait, gyorsan közeledve a kocsival, szinte alig maradt annyi időm, hogy az itt látható két pillanatot megörökítsem, pedig szerettem volna megkérdezni a kocsistól, milyen névvel illeti a paripáját. Szerencsém volt, a mániám is hasznosnak bizonyult (mindig legyen nálad egy masina), és ma már ritkaságnak számító jelenet pedig megmarad sokunk örömére. 
Hát, csak ennyi kell egy érdekes fotóhoz. Én legalább is, annak tartom.

2012. április 3., kedd

Kiegészítés az előző bejegyzéshez.





A kissé elkésett mellékleteket pótlása:
A képen látható maradékot raktam a képzeletbeli „kredenc” tetején lévő vázába, édesapámra emlékezve A kredenc tetejét most egy polc helyettesíti, ami az üveges szekrényben található.. 
A fenti képeken rövid magyarázatok szerepelnek, amiket az alábbiakkal kiegészítem. Rájuk nézek, és eszembe jut, milyen szépen szállt a füstjük, illatuk kellemesnek tűnt, ellentétben a mával, csak büdös füst szagot érzek, és zavar, ha mellettem valaki cigaretta, vagy szivarfüstöt ereget.
Olyan nagy dohányos mint én voltam, 56 év füst, és kátrány, az ilyen finom dohányárút ínyencségnek tekintett, ma csak bűz-rudacskáknak nevezem őket.

Két érdekes, olyan „érdemeselolvasni” megjegyzést kaptam, amit közvetlen átmásolok ide, hogy ne keljen kattintani a kényelmet kedvelő olvasóknak
(lusták, mondaná a nagynéném a Bözsi néni).

"james"!
"Szemet gyönyörködtető ez a maradék, ami már (remélem) az enyészeté lesz. 
Egy ilyen kezdő leszokó mint én (két és fél hete)még epekedik egy kicsit.Egyébként hasonló tüneteim voltak mint a Tesódnak. Hétfőn márc. 19.elsétáltam a postára ami cirka 1500 méter és egész úton kapkodtam a levegőt. Hazaérve azt mondtam magamnak, itt a vége. 
Azóta egy szálat se szívtam. Reggelente még szenvedek egy kicsit, de nem vészes. Azt hiszem, amit írtál másnak is fog segíteni. 
Ja és nem köhögök. 
Jó írás. Grat. Laja. " 
.
"Szia james!
Jó volt ez a Dohányzásleszokás témájú két részes cikked. Különösen tetszettek a régi elit cigik, melyek leírásod szerint igaziból is meg vannak neked...derék dolog, hogy leszoktál! 
Nekem, mint antidohányosnak is érdekes volt és bárkinek tanulságos!
A cikk és a képek is nagyon jók! 
Zettvel"

2012. április 2., hétfő

Válaszom Gyulának.




Mióta nem dohányfüst szagú a nagyszobánk függönye,
és milyen módszerrel szoktam le a bagóról?
Előzmény: Öt évvel ezelőtt, 56 év füstölés után, leszoktam a cigarettáról. 
 - Bármennyire is hihetetlen, de egyből leszoktam, és nem nagyon volt hiányérzetem nem szenvedtem. Én tudtam, hogy többet nem bagózok, 
a szervezetem is bizonyára tudomásul vette, és nem nagyon reklamált.
De ennél egy kicsit bővebben írok, talán segíthetek másoknak.
 - Az első dolog, amit soha nem felejtettem el az édesapám esete volt a cigivel. Talán a tudatalattiban ő lett a példakép. Saját bevallása szerint 13 éves korában kezdte a füstölést, az átlaghoz tartozott a napi 1 doboz maximummal, ami 25 szál cigit jelentett akkoriban, annyi volt egy csomagban. A lényeg, hogy úgy ötvenéves lehetett, amikor egyszer hazajött a melóból, és kijelentette, leszoktam a dohányzásról, majd kivett a zsebéből egy fél doboz „5-éves tervet” és berakta a konyha „kredenc” tetején lévő vázába a tartalék mellé, amit egy egész doboz képviselt. Soha nem panaszkodott, nem lett ideges, és egy hét múlva a tesómmal már el is felejtettük, hogy az apánk valaha is bagózott. Két-három év elmúltával, (1950-es évek) egy alkalommal bátyámnak elfogyott a cigije, és én sem találtam egy szálat se, de akkor eszembe jutott a „kredenc” tetején lévő váza. Rágyújtottunk, édesanyánk kiszalad a szobából, mert azt hitte kigyulladt a lakás olyan büdi lett. A második már könnyebben ment a harmadikat pedig már úgy szívtuk, mint a Marlboro Light –ot. Ez csak arra példa, hogy milyenek a bagósok, azt is mondhatnám, ha mostanában rágyújtanék reggel nyolckor, akkor a második szippantás után eldobnám, mert elszédülnék, de negyedkilenckor rágyújtanék a következőre… stb. és kilenckor már újra úgy bagóznák, mintha soha nem hagytam volna abba. Ezért tartsuk magunkat ahhoz, hogy nem engedünk a csábításnak,  „csak ezt az egyet még”. Tudja meg a tüdőd, hogy minden nap, több a levegőt kap. Nekem biztos a számítógép is besegített, mert elterelte a figyelmemet, de függetlenül a géptől, könnyebben ment, mint gondoltam, a feleségem is meglepődött.  
 - Szegény tesóm nem tudta letenni, 77 évesen már nem tudta letüdőzni, meggyújtotta a cigit, letette hamutartóra és az ott égett el, néha ugyan megpróbált szippantani egy slukkot, de olyan köhögés fogta el, hogy azt hittem az lesz az utolsó köhögése. Ő is megkérdezte többször, hogy csináltam és ugyan azt mondtam neki. Meglepődve tapasztaltam egyik látogatásom alkalmával (a Práter u. lakott), hogy nincs cigi szag, se füst és kimosta a hamutartót. Azután már ő sem szívott többet. Az erzsébeti haverom, 40 valahány ezret költött nikotin tapaszra, és soha nem érezte, hogy használ neki. Fél óránál tovább soha nem bírta cigaretta nélkül, a szíve kikészült, talán 1 évig élvezte a "nyögdíjasok" életét. Szóval ez mindenkinél másképpen zajlik, de nem reménytelen, higgyünk benne, mondjátok azt, ha a vén James 36 sikerrel vette az akadályt, miért ne menne nekünk is. :))


Elnézést mindenkitől, szerintem egy kicsit többet írtam a kelleténél egy nem túl izgalmas témáról.