2012. június 29., péntek

Piacon






Találjátok ki, kinek a kezében van a szatyor? 
Én lennék a szatyros ember, ne találgassatok.
Reggel nem volt még olyan meleg, a jóslatok szerint délfelé már embert próbáló Celsiusok lesznek. Ennek ellenére a feleségem szerint ki kellene menni a piacra, és ezt, meg azt vásárolni. Megadtam magam, mint annyi férj a mai napon szintén. Megragadtam a szatyrokat, slusszkulcsot, a sapkámat, a masinámat és lassan elindultam a nejem tempójára ügyelve, nehogy elhagyjam, miközben ő a botja segítségével a műtött lábára ügyelve, lassan araszol mellettem.
Régen volt, amikor mi a piacon jártunk, pedig szeretjük a nyüzsgést, az árusok hangját, amint ötletes szövegeikkel kínálják a portékát. Ma már kevés ismerőst találunk köztük, ők is kopnak akár csak a kuncsaftok. Tartsd a szatyrot, kéri a nejem és berak egy kis krumplit, hagymát, paprikát. Egy ismerősnél ribizlit vásárolunk, én meg egyből elő a gépet és már fotózom is a csinos hölgyet.  Jön a következő stand, vedd elő a másik szatyrot (ez már parancs), a három kis cserepes virágot óvni kell, nem úgy, mint a szatyrot cipelő embert, annak bírni kell a szatyrok súlyát (talán 3 kiló lehetett). Mond, kérdeztem a feleségem, ez a szegény hordár nem érdemelne meg 30 deka nápolyit? Éppen a nápolyis bolt előtt haladtunk. Azért jöttünk erre, hogy vegyek neked nápolyit, amiért azt a nehéz, összesen talán ha 2 kiló van bennük szatyrokat cipeled. Három, vágtam rá, hogy fokozzam megpróbáltatásaim drámaiságát. Na jó, hagyta rám, ezért 30 deka csokist, és 20 deka citromost kapsz. Mondhatom elégedett ember lettem, amikor a szatyorba kerültek a nápolyis zacskók. 
Hogy miért írtam le ezt a semmiséget? Kérdezhetné bárki. 
Mert régen volt, amikor utoljára együtt sétáltunk.
A feleségem nem látható a képeken.

2012. június 25., hétfő

Táncolók szobor.


Tar István 1910 - 1971
Szoborállítás: 1968.
Ez a patinás szobor már nagyon régen itt van, amikor erre vetődöm és ránézek, mosolyogni támad kedvem a humoros kérdésfeltevésről: Lehet, hogy Árpád seregei is látták?  Amennyiben jól számoltam, már 44. éve áll itt a Táncolók szobor, a lakótelep több mint 50 éve létesült főterén.
A fotóm ennek jegyében készült fekete-fehérben, talán érzékletesebben jelzi a múló idő nyomát.





2012. június 20., szerda

Panír.



Mondja, gazdám kedves szomszédja, talán akadna maguknál egy felesleges kolbász vége darabka, de nem vagyok finnyás, jó nekem egy szelet rántott hús is, csak a panírt nem nagyon szeretem. A történet hallatán azt javasoltam a gazdájának, legyen mától a kutyus neve PANÍR. Sajnos nem sikerült keresztapává válnom, udvariasságból csak annyit mondtak, majd meggondoljuk.

2012. június 18., hétfő

Téma az asztalon ...


 
 A tavaly nyáron, vagy előtte, nem igen emlékszem az időpontra, elfelejtettem a feljegyzésnél a szokásos datálást elvégezni. Az esemény a Gaál Imre Galériában történt egyik látogatásom alkalmával, amikor a falak mentén sétálva nézegettem az ott látható képeket, és élveztem a Múzeum csendes, meghitt hangulatát.  A kis terem végénél visszafordulva a pillantásom az asztal üveg lapjára vetődött, és rögtön (2 perc) felfogtam, hogy a téma az asztalon hever. Megkértem a jelenlévő mindig kedves hölgyek egyikét, hogy amikor már nem zavar senkit a világítás hiánya, kapcsolja le a fényeket, mert az asztal üveglapján tükröződő látvány jobban érvényesül majd a fotón, amit szeretnék elkészíteni.  A kívánságom egy pár perc elteltével teljesült. Éppen elkezdtem az állványra csavarozni a masinámat, amikor a sötétből a hátam mögé lépett egy borízű hang, és megszólalt. A dohányfüsttel tartósított és szesszel edzett hangszálai által keltette hangok, kissé érdesnek tűntek, de nem volt kellemetlen.
- Mondja uram, miért kapcsoltatta le a lámpákat? Csak nem a sötétben akarja tapogatni a kiállított tárgyakat? Talán még meg is érteném, ha a kiállított tárgyak női akt szobrok lennének, dús idomokkal, melyeket lenge fátyol borít.  Bár az is elég bizarr dolog lenne egy kiállító teremben, nem gondolja? Én már befejeztem a nézelődést, kellemes időtöltést kívánok magának.
Egy jó tanáccsal azért szolgálhatnék a jövőre nézve. Legközelebb jobban nézzen körül a teremben, és csak akkor fogjon hozzá „fényképeckedni”, ha nem zavar másokat.
A viszontlátásra kedves uram.
Azzal elballagott.
Mivel egy szuszra monda az összes mondanivalóját, annyira meglepődtem, hogy az én „viszontlátásom”, csak egy alig hallható rebegésre sikeredett.
Magyarázatként megjegyezném, én a mai napig nem jöttem rá, a felbukkanása előtt hol tartózkodhatott az illető úr. 

  

2012. június 11., hétfő

Szökőkútnál, galambok.







Egy pár napja, hogy a feleségem-elkísértem a „kosutiba”, hivatalos ügyeinek intézése céljából. Majd  a szökőkútnál várj meg, mondta. Odamegyek érted, miután végeztem. Igen csak meleg volt azon a napon, úgy hogy rögtön le is huppantam egy árnyékadó fa alatti padra. Mivel egy izgő-mozgó fajta vagyok, rögtön elő bányásztam a masinám a táskából, és jobbra-balra tekintgetve keresni kezdtem valami témát. Nem sokáig kellett keresgélnem, mert a szökőkút medencéjének a peremén átcsordogáló vízben galambok fürödtek, megmártóztak, megrázták magukat, ittak valami keveset, azután leültek napfürdőzni. Nem sok idő múltán kezdődött az egész elölről. Meg kell említenem, hogy közben állandóan cserélődtek, voltak, akik elröppentek, mások megérkeztek kitudja honnan, a fiúk megpróbálták megkörnyékezni a tojókat egy kis szerelmi légyottra, de azok minden érdeklődését lekötötte a napfürdő és a víz. Időnként, amikor egy-egy kisgyerek feléjük rohant felröppentek a közeli fákra, de nem sokáig időztek ott, rövidesen visszatértek és minden ment tovább a maga megszokott módján. Sajnos sok érdekes esemény nem tudtam megörökíteni, mivel mindig a víz felé fordultak, ezzel csak azt akarom mondani, többet láttam a hátsójukat, mint az egész galambot. Még hozzá tenném a dologhoz, hogy a kedvezőbb pozíció érdekében közelebb mentem a medencéhez, aminek a több napfény volt az ára. Jóval melegebbet kellett elviselnem, mint annak előtte. Kicsit meg izzadtam, remélem megérte és elfogadható képeket sikerült készítenem. Amikor megnézegettem a kész képeket, arra az elhatározásra jutottam, hogy alkalomadtán visszatérek. A téma kimeríthetetlen, csak jobban oda kell figyelni és nagyobb türelem szükséges a jobb felvételek készítéséhez. 

A többi kép      
.